Kardos Ernővel nem csak az köt össze minket, hogy azonos a keresztnevünk. Ahhoz a generációhoz tartozunk, melyet manapság sokan nosztalgiával emlegetnek, pedig még aktívak vagyunk A legaktívabb korosztály. Amely már 20-25 éve húzza az igát, és a következő 20-25- évben is ezt fogja tenni, ha a sors megsegíti. Akik „középen vannak”. Akik úgy nőttek fel, hogy nem feltétlenül állt a karácsonyfa alatt a fél szupermarket, de mindig volt mit enni és volt minek örülni. Akiknek volt labdájuk. Ha nem akadt, akkor kavics, harisnya- vagy zoknigombóc, akármi. Az alábbi interjú személyes hangvétele ennek a viszonynak köszönhető.

 – Volt kedvenc gombfoci csapatod?

– (széles mosolyú nevetés…) Na, ez rendhagyó kérdés… Pécsi gyerek vagyok, kertvárosi, sportcsaládban nőttem el. Édesapámat, a korábbi kiváló labdarúgót talán előbb ismerték Kaposváron, mint Pécsen, hiszen itt is futballozott, nagypapám Taszáron szolgált a seregben. A gombfoci a mi generációnk alapjátéka volt, mint most a playstation. A klasszikus Pécs piros gombbal, fekete karimával volt a kedvenc, talán érthető. Róth Antalt gyerekként még „kipöcköltem”, később az edzőm lett a felnőtt csapatnál… Gera Zolival, meg a többiekkel rengeteget játszottunk, bajnokságokat szerveztünk, írtuk a spirál füzetbe. No, és persze közben a duma, kommentáltunk, játszottuk az edzőt.

-Én is ott kezdtem el mérkőzéseket közvetíteni. Csak én az olasz „zebrákat” kaptam első csapatként, azóta is tart a szerelem. Kaptál szidást olyan miatt, hogy lerúgtad az új cipő orrát, mert iskolai szünetben labda híján kaviccsal fociztatok?

Kővel, ágyneműhuzatot összekötöttünk, újságpapírt összecelofánoztuk, hogy ne essen szét, loptunk a Beta barkácsoltból ragasztót, mindennel játszottunk. Igen, kaptam szidást, de ez így volt szép. Csak a játék éltetett, a gyerek akkoriban saját magát képezte, irdatlan mennyiségű játékóra volt a diáksportolók mögött. Az edzés volt a legkevesebb, ahol mozogtunk. Ma sajnos, nem így van, ezért sokkal kevesebb a labdaérintés, és sokkal gyengébb a stressztűrő képesség is. És akkor mondanék is egy mondatot az utánpótlás problémájáról: ma is lehetnek Détárik, hidd el, csak vagy nem találjuk meg, vagy elveszítjük. Nem mindegy, hogy az utánpótlásedző csak látja a hibát, vagy ki is tudja javítani. Ha csak azt tudja, hogy nem jó, az nem elég. Azt is meg kell mutatni, hogyan végezze jól a gyakorlatot a palánta. Ezért nagy felelősség ez.

-Akkoriban a pécsi TÁSI, a Testnevelési Általános Sportiskola fogalom volt. Édesapád útját követve egyenes út vezetett ide számodra?

Futballcsaládban nőttem fel, és kölyök korom óta fociztam, de talán kellett a tehetség is. Alsó tagozatban is játszottunk egymás ellen bajnoki rendszerben, pécsi általános iskolák, de így volt ez máshol is, úgy tudom, Kaposváron is. Itt fedezett fel dr. Dunai János, olimpiai érmes korábbi labdarúgó, aztán egész masszív korosztályt hoztunk össze. Minden osztály más sportágat képviselt, voltak úszók, kézisek, kosarasok, atléták, és persze labdarúgók. Emlékszem, 14 évesek voltunk, és izgultunk, vártuk azt, hogy talán leigazol minket a „Pamacs”, Az akkori PMSC, és 18 fiúból 13 kapott végül szerelést. Nagyon boldogok voltunk, de bizonyítottunk is. Később a kiemelt utánpótlásbajnokságban 14 fordulóig voltunk veretlenek, de akkor már a felnőtt csapatban is szerepeltünk. Gyakorlatilag átemeltek egy komplett korosztályt a nagycsapatba, de tudtommal ez történt Kaposváron is akkoriban, a Rajczi-Balajcza féle korosztályban. Nálunk 18-ból 16 NB I-es futballista lett, több felnőtt válogatott, rengeteg jó futballista. Mi, Sólyom Csabival az olimpiai válogatottságig jutottunk.

-Ezt a logikát követve kudarc, hogy felnőtt válogatott viszont nem lettél?

A logikát követve igen, de nekem így is kerek. Húzhattam fel címeres mezt, voltam magyar bajnok a Fradival és edzőként is próbálok valamit felépíteni. Természetesen eszembe jut sokszor az a sérülés a Videoton ellen, amikor már ott kopogtattam az A-válogatott ajtaján, Gellei Imre bácsi, aki az utánpótlás válogatottból fiatalított és több játékosát átemelte a nagyválogatottba két éven belül, velem is számolt. Fent is edzettem néhány alkalommal az akkori A válogatottnál. Halmosi, akivel szemben többnyire kezdő voltam az olimpiai válogatottban, sokszoros felnőtt válogatott lett balszélsőként. Én még Tornyi Barnabás alatt lettem először U-23 válogatott, és arra is emlékszem, a lengyelek ellen léptem először pályára. Azt viszont nem tudod, és eddig nem is beszéltem erről, hogy az ominózus sérülésem, amely sok mindent kettétört, magamnak is köszönhető. Azon a mérkőzésen pár perccel a bokasérülés előtt kaptam egy erős rúgást a combomra, és Csank mester kérdezte is, hogy folytatom-e. De annyira pályán akartam lenni és nyerni akartam, hogy nem mentem le. Ha akkor lemegyek, sok minden más. Tudod, mit hiányolok a válogatottság mellett? A légiósvilág kipróbálását. Amikor jól ment a Fradiban, tudtam a török Trabzonspor, a spanyol Zaragoza, a német Unterhaching érdeklődéséről is, de a sérülés ezt elsöpörte.

-Életed rossz igazolása?

Győr. Életemben nem igazoltam el pénzért, de akkor hibáztam. Nagy pénzt kínáltak, játszani is akartam, komoly célok voltak, de semmi nem sült el jól. Szakmáról nem beszélnék, a kispadon Tamási, Varga Zoltán, Csertői váltotta egymást néhány hónap alatt, fejben sem voltam rendben. De ez is kellett a pályafutásomhoz, fejben nagyon megerősödtem. Mai fejjel persze már tudom, mit kellett volna tennem. De nem mehetünk vissza az időben, mai fejjel azt is tudom, mikor kerültem rossz társaságba, mikor szórtam el sok pénzt és mikor voltam felelőtlen. A mókák, a csínytevések, bohémságok egy részét mai s megtenném, de a felelőtlenséget, a pénzszórást nagyon bánom. De ha nincs a győri kudarc, lehet, hogy nem jön a kaposvári lehetőség és néhány szép év a Prukner-féle Rákócziban. Nem volt bonyolult játékunk, de nagyon rendbe rakott minket fizikálisan a stáb és itt is erős, jó szellemű közösségben futballozhattam. Egyébként kevesen tudják, de ha már rossz igazolás, van nekem NB I-es futsal meccsem meg gólom is, mivel mindig is imádtam kispályázni, a mai napig szívszerelmem. Akkoriban Pécsett voltam kölcsönben a Fraditól, és Róth Antal, az edzőm nem engedte. A tiltás ellenére leigazoltam, kiderült, így kirakott a csapatból, de végül is jót tett velem, visszakerültem a Fradiba.  

-Benned mit rontottak el annak idején? Úgy kérdezem ezt, hogy nyilván akad bőven, amit köszönhetsz is egykori edzőidnek.

Ha ezt nem kérdezed meg, akkor is beszéltem volna róla. Nem volt képzés. Hagyományos módon edzettünk. Nekünk nem volt még, csak salak, félig kiszakadt labda, lyukas mez, nem burokban nevelkedtünk. De nem bántuk, napi több órát fociztunk, és a mai fiataloknak az utánpótlásban napi másfél órában kell mindent megtanítani, amire nekünk napi szinten 5-6 óra volt. Megtanultunk esni, mert másztunk fára. Megtanultuk megvédeni magunkat, mert voltak utcai bandák. Megtanultunk szaltózni Gera Zolival, mert kint éltünk az utcán. Én amikor edző lettem, először abból merítettem, ami nekem tanítottak az edzőim, és egy ideig működött is. Ma már tudom, ez nem elég, folyamatosan képezni kell magam, ezért is végeztem én is tanfolyamokat. Pécsváradon, Dombóváron is edzősködtem felnőtt szinten, voltam játékosedző NB III-ban, abból is tanultam. A Kaposvölgye LUÉ-ban megtanultam kezelni a szülő-gyerek kapcsolatot, emberileg is sokat fejlődtem ott, most Marcaliban van feladatom a megyei első osztályban, a felnőtt csapatnál, és lehetőség számomra a Bene Akadémia is, de ez még a jövő zenéje.

-Mit tartogat még számodra a futball? Ameddig egy öregfiúk tornán úgy tudsz örülni egy különdíjnak, mint egy bajnoki címnek annak idején, addig nincs baj.

Én mindig nyerni akarok. Nekem a 99 % kevés. Mindig is imádtam edzeni, hajtani, ezt is várom el edzőként. A múltkor horgászversenyen indultunk, a fiúk kérdezték, mi legyen a cél, hányba kerüljünk, én meg mondtam, hogy nyerni kell! Sikerült is elhozni egy díjat, és valóban, én örülni tudok mindennek, ami foci, amatőr futball, vagy profi, mindegy, csak pattogjon a labda.

 

Kiss Ernő