Waltner Róbert nemrég lett a Siófok labdarúgó csapatának vezetőedzője. A kaposvári szakember előtte három szezonon keresztül a Rákóczi kispadján ült, labdarúgóként pedig fiatalon az NB II-ben, idősebb korában az NB I-ben húzta magára a zöld-fehérek mezét. Az alábbiakban a húsz évet felölelő játékospályafutásról és a mintegy öt évet felölelő edzői pályáról is beszélgetünk, érintve olyan témákat, amelyek vele kapcsolatban talán még nem kerültek a médiába.

 

-Somogy megyén belül maradtál, Kaposvár mellett a másik fellegvár, Siófok lett a közeljövőbeli otthonod. Milyen érzésekkel vágtál bele a munkába a Balaton partján?

Először is örülök, hogy fantáziát láttak bennem Siófokon, próbálom a legjobb tudásom szerint felkészíteni a csapatot. Az az igazság, hogy amikor ezt a feladatot elvállaltam, érzelmi döntést is hoztam, mert nagyon fontos számomra a család, és kaposvári otthonunkat illetően most sokat együtt tudok lenni a gyermekeimmel. Ingázom, és tisztában vagyok vele, hogy ha ezen a pályán maradok, nem lesz mindig így, nem fogok mindig az otthonunk közvetlen közelében munkát kapni, ezért amíg lehet, kihasználom a lehetőséget, hogy velük legyek. Voltak más ajánlataim is, még a nyáron, de számomra fontos volt, hogy Kaposváron maradjak, és ebben nemcsak a család, hanem a Rákóczi is szerepet játszott. Nem bántam meg tehát semelyik korábbi döntésemet, most Siófokon próbálok felépíteni valamit. Hogy ez hányadik helyet jelenti pontosan, nem tudom még, ahhoz kevés két hét munka. A lényeg, hogy a csapat erejéhez mérten a legjobb helyezést érjük el. Nem biztos, hogy ez feljutás lesz, mint a Rákóczival, de tiszta lelkiismerettel szeretnék a bajnokság végén is tükörbe nézni.

-Korábbi válogatott labdarúgóként hogy élted meg a mostani sikert?

Én nagyon szurkoltam a fiúknak, és azt látom, hogy egységes, motivált társaság a mostani keret, és megérdemelte a sikert, ahogy az ország is. A szövetségi kapitány ügyesen megtalálta a sikerorientált labdarúgókat, és pozitív összhangot tudott teremteni velük. A Nemzetek Ligája csoportelsőség már csak hab volt a tortán, az Európa-bajnokságra való kijutás komoly fegyvertény.

-Ez a pozitív összhang segített neked is, amikor az NB II-es Kaposvári Rákócziból a Videotonba kerültél? Ugyanis 20 évesen gyorsan megtaláltad az NB I-ben is a góllövő cipőt és egy éven belül válogatott is lettél.

Igazából nekem amikor annak idején azt mondták, hogy Videoton, nagyon büszke voltam, mert tudtam, milyen komoly múltú csapathoz kerülök, édesapám még ment mérkőzésre annak idején az UEFA-kupa menetelésükkor. Én mindig felállítottam magamnak célokat, és azokat próbáltam elérni. Kaposfőn azt, hogy kerüljek be a felnőttek közé, a Rákócziban, hogy játszhassak a nagycsapatban, aztán az NB I-be vágytam, és sikerült minden célt megvalósítani. A bajnoki cím, a gólkirályság, az olimpiai és felnőtt válogatottság, a külföldi szerződés is összejött, de sokat kellett tenni érte. Kaposváron csak Bőzsöny mester keze alatt dolgoztam, sokat köszönhetek neki. Fehérváron éltem meg azt, hogy több edzőnél kell bizonyítani, Verebes, Csank, Disztl László is ült akkoriban a kispadon, de megszoktam, hogy az edzők jönnek-mennek.

-Miben volt különleges a 2002-es Zalaegerszeg? Azt a bajnoki címet senki nem várta, ráadásul akadt a csapatban zsivány, mint Kenesei, „emberevő”, mint Urbán, szorgalmas helyi nevelés, mint Kocsárdi, igazi spíler, mint Egressy.

Sok különböző karakter volt valóban, de Bozsik Péter erőssége éppen az volt, hogy megtalálta a hangot velük és csapattá gyúrt minket. Mindenkinek megvolt a maga motivációja, válogatott belépő, extra prémium, külföldi szerződés, hosszabbítás Zalaegerszegen, gólkirályi cím, szóval mindenki nagyon hajtott valamiért. Ebből lett a magyar bajnoki cím.

-Azok közé tartoztál, akik maximum akkor kerültek címlapra, ha 10-es osztályzatot kaptak a Nemzeti Sporttól, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Mondhatni, „unalmas” voltál a médiának, sehol egy diszkós balhé, szerencsejáték-szenvedély, nőügyek, celeb-műsorok. Nem is hiányzott a népszerűség?

A média érdeklődése valóban nem hiányzott, mivel akiről írnak jót, arról általában írnak rosszat is. Ha sosem vagy lent, nem fogod értékelni, milyen fent. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szándékosan hibáztam valamikor, vagy direkt futottam rosszabb szezont – mert volt ilyen -, hanem hogy mindig fel tudtam állni a padlóról. Amikor azt írták, „Waltner harmadvirágzását éli”, az azt jelentette, kétszer már „eltemettek”. Ilyenkor az volt bennem, megmutatom, hogy érek valamit és majd akkor hívjon fel az újságíró, ne csak amikor kudarcról cikkezhet. Amikor 10-est kaptam, valóban komoly elégtétel volt, szűk társaságba kerültem, de úgy érzem, nem érdemtelenül. Rangadón, a Haladás ellen rúgtam öt gólt, amit azért ritkán rúgnak NB I-ben.

-Azt sokan tudják, hogy Argentínában, a világhírű Boca Juniorsban is megfordultál, még ha a sérülésed miatt nem is játszhattál. De arra kíváncsi lennék, milyen ez a Dél-Amerika labdarúgóként? Egyáltalán hogy kerültél oda?

Az én álmom a Bundesliga volt, de engem Ausztriába hívtak, Belgiumba, Izraelbe, de egyik sem volt nagyon csábító. A Boca Juniors pedig mégiscsak világhírű, nem lett volna szabad nemet mondani, még ha benne is volt a kalapban, hogy túl nagy falat. Hogy Argentína milyen, nagyon nehéz ezt pár szóban megfogalmazni. A világ akkori legjobb csapata volt a Boca, megnyerte a bajnokságot, a Libertadores Kupát, a Világkupát. Ott egy mérkőzés olyan, mint egy igazi népünnepély, karneválszerű. Leírhatatlan a hangulat, és gyorsan felemelik, de le is teszik az embert. A siker határoz meg mindent. Együtt edzeni Carlos Tevezzel, Burdissoval, argentín válogatottakkal, együtt dolgozni Carlos Bianchival és Oscar Tabarezzel szakmailag a csúcsot jelentette. A szemléletből tanultam egyébként sokat, ott éppen gazdasági válság volt, sokan mindent elveszítettek, de apróságnak örültek, és az volt bennük, holnap talán jobb lesz. Nálunk ilyen esetben sokan öngyilkosok lennének. Nagyon más világ.

-A te generációd még nem Akadémiákon nőtt fel, a civil életre sem készítették tudatosan a labdarúgókat. Te is nyelvtudás nélkül, ilyen módon hátránnyal kerültél ki légiósnak. Mennyire volt nehéz így elfogadtatni magad? A játékod működött, hiszen kiscsapatból végeztél előkelő helyen a góllövő listán.

Valóban így van, az akadémistákat ma tudatosabban képzik, és komplexebb nevelést kapnak. Ráadásul most már sokkal profibb a menedzseri háttér, elég két hónap jó szereplés, és felfigyelnek valakire. Én rúghattam akár 15 gólt egy évben, mégsem jött külföldi szerződés. Jobb lett volna nyelvtudással kimenni, de sikerült megállni a helyem szorgalommal. Azonban egy előnyöm volt, mi rengeteget játszottunk gyerekként. Iskola után egyből mentem focizni, napi több órát. Reggel ötkor keltem, fél hétig tanultam és úgy mentem a 7 órás busszal be a városba a suliba. A szomszéd nem is örült, mert hétvégén aludt volna egy jót, én meg rugdostam egyedül a vasajtót, kaptam is érte. No, meg a nagyi ablaka, ajtója is kitört néha, ő sem volt boldog, de megszállottan akartam jobb lenni, az biztos. A tehetség pedig utat tör magának, ez régi mondás. Én nem voltam istenadta tehetség, kellett a szorgalom.

-Ausztriában játszottál a legtovább külföldön. Amikor elkezdtél futballozni, mögöttünk voltak, aztán mikor kiszerződtél, már javában előttünk jártak. A bajnokságuk is erősebb volt?

Egyértelműen. Kijutottak világversenyekre, és a klubcsapatok nem hébe-hóba, hanem rendszeresen játszottak BL-ben, EL-ben, és el tudtak csípni nagy csapatokat is. Kicsiben olyan volt, mint a német Bundesliga.

-Végezetül áruld el, a saját, futballról alkotott elképzelésednek van-e mintája?

Olyan példaképem, mint a gyerekeknek játékosként, nincs. Ha a temperamentumomat, a meccselést, a gesztusokat nézem, közel áll hozzám, amit Simeone művel az Atleticonál. Ha a filozófiát, az építkezést, akkor Rebrovval tudok azonosulni. Persze ezek nagy nevek, és vagyok én, remélhetőleg még az edzői pálya elején…

 

Kiss Ernő