Második szezonját tölti a kaposvári Bene Ferenc Labdarúgó Akadémia szakmai igazgatójaként Nagy Tamás. A korábbi élvonalbeli labdarúgó dolgozott már felnőttekkel a legmagasabb osztályban, NB II-ben és alacsonyabb osztályban is, utánpótlásnevelőként pedig szeretné kamatoztatni azt a szemléletet, melyet többek között sport coaching-ként sajátított el az elmúlt években. Az alábibi interjú a Bene Akadémián, éppen utánpótlás mérkőzésen készült.

  

– Veszprémben született, Keszthelyen fedezték fel labdarúgóként és Zalaegerszegen mutatkozott be a felnőtt NB I-ben. Játszott pesti klubokban és egy igen jó erőkből álló Rába ETO-ban is. Mégis úgy fogalmaz, hogy hazája Pécs, otthona pedig most már Dunakeszi. A Mecsek mediterrán hangulatú városa ennyire megfogta?

Valóban így érzem. Akárhova sodor az élet, Pécshez kötődöm, hiszen ott ismertem meg a feleségemet, akivel 32 éve alkotunk egy párt. Mivel a lányom NB I-es, sőt válogatott labdarúgó lett, az MTK-ban lett stabil futballista, az élet Budapestre szólította, most már a munkája is, ezért mi is feladtuk pécsi otthonunkat. A klubhoz is kötődöm, később sikerült edzőként az élvonalba vezényelnem őket, és számos barátság, emberi kapcsolat köt Baranya székhelyéhez. De a legfontosabb a családi kapocs. Most már Dunakeszin élünk, és jelenleg Kaposvárhoz köt a munkám, ami nem is igazán helytálló kifejezés, mert ez nekem nem munka. Nézze ezeket a lurkókat, mind-mind játszani, futballozni, élményt szerezni akar. Öröm foglalkozni velük, és itt, Kaposváron most olyan stáb épül, ahol tényleg mindenki elhivatott.

-Bizonyos értelemben fordított utat járt be, hiszen előbb lett felnőtt edző, és az utóbbi időben tért vissza a fiatalokhoz, ami ritka. Holott a felnőttekkel való eredmények nem maradtak el, Zalaegerszegen mikor Simon Antalt váltotta, bronzérmes lett a társaság az NB I-ben, a Péccsel megnyerte annak idején a másodosztályt, Prukner Lászlóval sikerült hosszú évek után érmert szerezni az élvonalban a Ferencvárossal, és legutóbb a másodosztályú Zalaegerszeget is úgy hagyta ott, hogy dobogón, a feljutóhelyen lévővel azonos pontszámot ért el, mégis elköszöntek Öntől.

Talán furcsa, de nincsen bennem tüske ezzel kapcsolatban, ez benne van a futballszakmában, el kell fogadni. Arra viszont büszke vagyok, hogy letettem egy olyan csapat alapjait, amely meg tudta nyerni a bajnokságot és sikeresen bent maradt az NB I-ben is. Az a jó az egészben, hogy akkor nagyon sokat akartam tudni és nagyon sokat akartam átadni. Akkor még nem komplex módon néztem rá a játékosra, egyáltalán az egyéniségre. Ez világított rá, hogy meg kellett változtatnom a személyiségemet. Muszáj önreflektív módon élni, felismerni, hogy hogyan lehet jó energiákat átadni. Nem mindig a taktikai tudás hozza az eredményességet, sokszor az, hogy az egyént kezelni tudd. Rátgéber Laci barátom mondta egyszer, hogy a futballban azért nehéz eredményesnek lenni, mert sok egót kell kezelni, és nagyon nehéz az egók menedzselése. Neki ez a kosárlabdában sikerült, erre törekszem én is. Ma már tudom azt, hogy mit nem tudok. Ha ezt felismerem 15 évvel ezelőtt, biztosan sikeresebb edző lettem volna. De visszatérve az eredeti kérdésre: az edzőségbe annak idején úgy csöppentem bele, játékosedzőként kezdtem, ami segítette a labdarúgó pályafutás utáni életet. Ám nekem akkor már szerveződött a civil életem is, építettem a futballon kívüli egzisztenciámat, de aztán visszakerültem ebbe a körforgásba. Az mondjuk jól esett, amikor Babati Benjámin csapatkapitányként annak idején Zalaegerszegen a nyáron elvégzett munka után valamelyik megnyert bajnokit követően azt mondta, „fiúk, ezt a meccset tavaly a mester nélkül még elvesztettük volna”. Viszont ez nem azt jelenti, hogy én vagyok nagyon jó edző, csak sikerült úgy működnöm, olyan belső erővel, hogy az pozitív hatással volt a környezetemre.

-Azért az eredményekért nem gondolom, hogy szégyenkezni kellene. Az utánpótlásban viszont gondolom, minden más, az egókat említette, itt azokat nem felépíteni, kialakítani kell.

Igen, ez egész más, ez egy háromszereplős történet. Van a futballpalánta, a szülő és az edző. Sajnos, sokszor a szülők szereptévesztésben vannak, pedig ha senki nem lép ki a szerepéből, az edző nem akar szülőként viselkedni, a szülő nem akar szakmázni, a gyerek nem akarja megmondani, neki hol a helye a pályán, akkor jönni fog az eredmény. Ha siker van, ennél nagyobb öröm nincsen. Csak körül kell nézni, ezek a gyerekek tele vannak pozitív energiával, érzelemmel, most is, ahogy itt beszélgetünk, érzem, hogy jó helyen vagyok itt, nekem is töltetet ad. Sokat vagyok itt, és őszintén mondom, élvezem.

-Jön az örök kérdés, miben kellene előre lépnünk az utánpótlásképzés terén, hogy felvegyük a versenyt a világ élvonalával? Hiszen ha itt felvesszük a versenyt, az már félig biztosíték, hogy felnőtt szinten is eredményesek legyünk. Mentális, szellemi, vagy akarati tényezők hiányoznak?

Ez mind fontos, amiket mond. Én azt gondolom, az egyik rákfenéje a képzésnek, hogy sokszor nem vállaljuk fel a konfliktust, mert nem akarunk konfrontálódni. Meg kellene érteni minden szereplőnek, hogy a cél közös: a fejlődés, a siker, és a személyiség egészséges kibontakozása. Higgye el, amióta én itt vagyok, a kognitív képességek fejlődése szemmel látható. És igen, így van, a döntés, a döntési képességünk és sebességünk egész más. Pedig nagyjából ott vagyunk, képesek vagyunk fizikailag is ott lenni, tudunk bánni a labdával, de mentálisan nagy a deficit. Én próbálom bevezetni az autonóm tanulást, hogy ne irányítson az edző mindent, inkább hibázzon a gyerek tizenötször, de érezzen rá, önmagától javítson. Persze, idővel kell terelgetni és szakmai tanácsot adni, de hagyjuk kibontakozni a fiatalt. Itt korábban kisgyerekeknek edzést tartottak, én meg azt mondom, ebben a korosztályban nem edzést kell tartani, tudást növelni és mérni. És az is meggyőződésem, hogy akiből itt nem lesz futballista, igenis több lesz, mert közösségben van, szabálykövető magatartást sajátít el és testileg, szellemileg fejlődik. Tudomásul kell venni, hogy nem lesz mindenkiből NB I-es játékos.

-Azt érzem a szavaiból, „jó helyen van a kocsi”. Akkor nem is lesz már felnőtt kispad?

Valóban jól érzem magam a bőrőmben, és úgy érzem, alkotó közegben vagyok, nem azt nézem, hogy ez nem top akadémia. De azért edzőnek tartom magam, és kíváncsiság dolgozik bennem, hogy ami korábban rövid távon működött nálam, az működik-e hosszú távon is egy csapatnál, mert ezt nem volt lehetőségem megtudni. Most úgy érzem, nem könnyű bekerülni a kissé belterjes hazai top futballba, de ha lesz lehetőségem, minek titkoljam, megragadom a pillanatot.

 

Kiss Ernő